Jó, hogy a nagyvárosokban emberek és nem majmok élnek, mert utóbbiak nem bírnának ki egy Kelenföldtől Zuglóig tartó utazást a hetes buszon. Az viszont nem jó hír nekünk, hogy nap mint nap szűkös helyekre zsúfolódunk össze egy csomó emberrel. Dúll Andrea környezetpszichológussal mindezekről és a nagyvárosi életmód velejáróival beszélgettünk. Kiderül az is, hogy azzal tehetünk jót magunkkal, ha kizökkenünk a rutinból illetve, hogy az emberek mindig költözködnek; hogy Budapestről vidékre vagy Magyarországról külföldre - a motiváció ugyanaz.
Fotók: Hirling Bálint
Sok tanulmány született már arról, hogy a nagy zsúfoltság nincs túl jó hatással az emberre. Léteznek tanulmányok arról is, hogy az olyan nagyvárosi jelenségek, mint a bűnözés, a munkanélküliség vagy a szociális egyenlőtlenségek milyen hatással vannak az emberek közérzetére?
Inkább általános nagyvárosi jelenség ez, nem kifejezetten budapesti. Előfordulhat, hogy pusztán attól nem komfortos az ember reggele, hogy kimegy az utcára, elkezd közlekedni és találkozik mondjuk háromezer emberrel, akik közül legfeljebb kettővel van kapcsolata. Ezért mind a háromezerrel nagyon finomra kell szabályoznia, hogy hogyan védje a teste körüli távolságot. Az egyének úgy érzik, hogy az alapállapotuktól, hangulatuktól függetlenül egy kicsit sértve van a személyes terük – az a bizonyos pszichológiai burok, ami nem tévesztendő össze az aurával. A nagyvárosban ez gyakorlatilag állandóan sérül. Ha erre az alapjelenségre még rárakódnak egyéb társadalmi problémák, az megnehezíti a mindennapokat. Emellett Budapesten nem olyan nagyon régi jelenség, hogy az ember ilyen mértékben lássa a szegénységet.
Tényleg olyan nagy a környezetnek a viselkedésre gyakorolt hatása vagy ez túlértékelt? Pusztán attól rossz kedvem lehet, ha a buszon sok savanyú, merev arcot látok magam körül?
Nincs ez túlértékelve, éppen ellenkezőleg. Visszakanyarodva a személyes térhez: az, hogy ilyen rosszkedvűen közlekednek az emberek, pont azért van, mert nem mindig megfelelő a köztér. Az emberek azért is érezhetik egymást tolakodónak, mert valaki olyan kultúrából jön, ahol általában kisebb személyes teret tartanak, és ettől érezheti úgy, hogy a másik „beleáll az arcába”. Általában nem a nagyvárosnak tulajdonítjuk ezeket, nem a busznak, nem az aluljárónak, hanem egymásnak, mondván, hogy „nem a hely szűk, a másik ember a tolakodó”.
Az is előfordulhat, hogy az időjárással van baj: például az idei, hosszan elhúzódott télnek fiziológiai hatása is volt, nemcsak pszichológiai. Elég jól fel van térképezve, hogy az agyban milyen területet ingerel a napfény, és ezzel összefüggésben miért vagyunk vidámak és interaktívak. Érdekes, hogy ezeknek a környezeti hatásoknak sem vagyunk tudatában, egymásnak viszont igen. Úgy tűnik, evolúciósan úgy vagyunk huzalozva, hogy egymásra odafigyelünk, mert mi vagyunk egymás túlélési garanciái, a fizikai környezetre viszont nem.
De Nagy-Britanniában vagy Írországban még kevesebbet süt a nap, mint nálunk, az emberek mégis előzékenyek egymással az utcán. Ezt mire lehet visszavezetni? Ha elárasztanák Budapestet tízezer – nem legénybúcsún résztvevő - angollal, az javítana valamit a helyzeten?
Az udvariasság csak az érintkezés egyik formája, ugyanakkor az angoloknak is megvannak az eszközeik arra, hogy távolságot tartsanak. Például a beszédtémákkal: közmondásos, hogy az időjárásnál mélyebbre egy angol emberrel nem nagyon lehet menni. Előfordulhat, hogy a felszínen ugyan udvariasabbak az emberek, de a lakásaikba például már nehezebben hívnak be. Mi sem vagyunk sokkal rosszabbak, csak esetleg nyíltabban kommunikáljuk a rossz érzéseinket vagy nehezebben melegszünk fel.
Van bármilyen hosszú távú hatása annak, ha az embert egy olyan város veszi körül, ahol sok a savanyú arc?
Eleinte azt mondták a kutatások, hogy a városoknak sok a baja, rengeteg a deviancia, a betegség, az emberek gonoszak, agresszívek; de ez amiatt volt, hogy a várost a természettel állították szembe. A nyolcvanas évek óta már nincs ez a merev szembeállítás, a kutatások sem mondják, hogy a város egy góc, a természet pedig nagyon jó lenne az ember számára. Tény, hogy a városi természet nagyon sokat javít a város hatásain: a zöld felületek, a parkok rekreálóak és csökkentik a deviáns városi jelenségeket. Azért az tény, hogy a városnak van egy megterhelő szerepe; negatívnak nem címkézném, a legerősebb jelző, amit használnék rá, hogy fárasztó. Minél többen vagyunk, annál több dologtól kell védekeznünk: hogy valaki megszólítson, hogy körülvesz minket ez az állandó zaj és védekeznünk kell az extremitásoktól is; hogy mondjuk két ember félreérthetetlen mozdulatokat tesz a villamoson. És állandóan körülvesz minket ezer ember. Úgyhogy a távolságtartás az egyén számára pszichológiailag hasznos.
Az ember ebben is felülmúlja az állatokat?
Hosszútávon egyetlen állat sem viselné el ezt a zsúfoltságot. Az etológiai kutatások az utóbbi időben azt mutatták, hogy ha mondjuk egy csapat csimpánz a hetes buszon elutazna Kelenföldtől Zuglóig, akkor a többsége nem élné túl, kinyírnák egymást. Ehhez képest mi egészen jók vagyunk.
Abban is eltérünk az állatoktól, hogy ha eldöntjük, képesek vagyunk javítani a saját életminőségünkön. Vannak erre bombabiztos apró trükkök?
Nekem nagyon tetszenek mostanában a világban terjedő slow-mozgalmak. Nem kell megtérni, nem egy mindent átható életfilozófia ez – és önellentmondás is a várossal -, de bizonyos dolgok átvehetők tőlük. Például teljesen tudatosan mindenki megteheti reggel, hogy amikor fölébred, elhatározza, hogy ma azt fogja játszani, hogy csak a tetőket nézi a villamosról. A lényeg, hogy egy picit másképp próbálja meg észlelni a várost – nem hiszi el az ember, hogy mekkora csodát képes tenni, ami a rutinból kizökkent. Ha a rutinokkal csak annyiban szakítunk, hogy két szóval többet szólok az újságoshoz, hogy reggel a kávémat nem otthon iszom meg, hanem a sarki kávézóban vagy egy másik útvonalon megyek a munkába.
Mit szól ahhoz a kliséhez, hogy „vidéken az emberek kedvesebbek”?
Szerintem ez abból is fakadhat, hogy vidéken kevesebb az ember, és emiatt nagyobb az igény a személyes ismeretségre. Ugyanakkor sokan szenvednek is attól, hogy a kisebb helyeken mindenki mindenről tud.
Létezik olyan kifejezetten urbánus betegség, amikor a megoldás az, hogy a páciens egyszerűen költözzön el a nagyvárosból?
Nem jellemző, de sokszor maga az egyén is érzi ezt, és ha teheti, cselekszik. Társadalmi szinten észlelhető, hogy mindig van mozgás: Budapestről kifelé vagy Magyarországról – mindig követhető, merre mozognak az emberek. A migrációs jelenség úgy is értelmezhető, hogy az emberek az életük negatívumai elől váltanak környezetet. Úgy érzik, hogy máshol jobbak lennének a mindennapok. Minden migráció mögött ez áll, az már mindegy, hogy háború miatt költözik valaki vagy mert nem keres eleget.
(Ha nem szeretne lemaradni a budapesti posztokról, ide érdemes klikkolni!)
