A közösségi futás egy nem megszokott formájára van ma lehetősége annak, aki azonosulni tud egyrészt nyilván a futással, másrészt pedig a tarahumara nők hagyományaival.

A mexikói tarahumara indián törzs tagjai szenvedélyes futók. A mintegy 50 ezer fős népcsoport Mexikó északnyugati, hegyvidéki részén él. 
A tarahumarák máig a „civilizált” világtól elzártan élnek, a pénz körforgása alig érinti őket. A napi szükségleteikhez szükséges termékeket cserekereskedelem formájában szerzik be. 

Társadalmi berendezkedésük a környezettel harmonizáló, stabil, öntörvényű és egészséges rendszer. Nem zárkóznak el a világtól, de a szabályaikhoz ragaszkodnak. Az indián törzs életmódjának, vitalitási képességeinek, étkezési szokásainak megismerésére kutatói csoportok alakultak, akik a tarahumara indiánok hosszú életének titkát keresik. Az egyébként többnyire kukoricán, babon élő, és tejterméket, húst egyáltalán nem fogyasztó indiánok a világ leggyakrabban és leghosszabb távot naponta lefutó népcsoportja.

A futás és a gyaloglás a tarahumara indiánok számára az életben maradás egyik legfontosabb eszköze. A futással függ össze napi rutinjuk, munkájuk, élelemszerzésük és kikapcsolódásuk. 
Gyalog vagy futva képesek akár 70 órán át terhet cipelni, az állatokat nem fegyverrel vadásszák le, hanem addig futnak folyamatosan az állat után, amíg az a kimerültségtől összeesik. Gyalog mennek látogatóba, ünnepségekre, akár 250 km távolságra is. Labdás futóversenyeket rendeznek, ahol a két csapat 24–48 órányit is képes futni folyamatosan, miközben labdát rugdosnak maguk előtt. 

A tarahumara indiánoknál a futás a férfiak kiváltsága, a nők is tevékenyen kiveszik a részüket belőle, igaz a gyerekek mellett kevésbé tehetik meg, hogy akár két-három napon keresztül futkorásszanak. Így a nők rövid távja 60–100 km-ben merül ki. 

A „Tiszteletfutást a tarahumara nők előtt” az idén a negyedik alkalommal rendezi meg az Almodóvar egyesület a tarahumarák iránti tiszteletük kifejezésére. A futóegylet tagjai és az eseményhez csatlakozó szimpatizáns futók színes nyári ruhákban és normál esetben (mármint a tarahumarák esetében) szandálban futnak. A budapesti futóknak engedélyezett a megszokott sportcipő használata is. 

Az eseményről bővebben az Almodóvar Futó Egylet Facebook-oldalán lehet tájékoztatást kapni. 

Nemo kapitány hídja, Stahlstadt, a világra törő német iparváros legfőbb vezérlőterme, bunker Bioshock játékok Rapture városának távközlési állomása? A Kelenföldi Erőmű art deco kapcsolóháza nem érződik evilági helynek, inkább steampunk díszlet, mint a magyar ipar egykori csúcstechnológiás üzeme.

Tágas munkahely: a vezérlőben (itt vezénylőnek hívják) két ügyeletes mérnök ült mindig. Fotók: Tuba Zoltán (további képek galériánkban)

A villanyáram, hát az egy csodálatos találmány. Nem kell neki csővezeték, mint a légszesznek, amivel az 1830-as évek óta világítanak Pesten és Budán. És attól sem kell félni, hogy a villanyáram felrobban, nem úgy mint a gáz, ami 1864-ben az első pesti gázrobbanás során hat ember életét követelte. 1881-től, az első Edison-féle izzó felkapcsolásától pedig az áramot világításra is lehetett használni. Innentől kétség nem fért hozzá, hogy a huszadik század a fény százada lesz.

Minden kosz ellenére ragyogóan fényes a csigalépcső (további képek galériánkban)

A magyar villamosipar szédítő sebességgel kezd el kiépülni az 1800-as évek végén. A mai ELMŰ elődje, a váltóáramot szolgáltató Magyar Villamossági Részvénytársaság 1893 októberében, a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság pedig egy hónappal később kezd egyenáramot szolgáltatni. A két rendszer párhuzamosan működik viszonylagos békében, míg Amerikában dúl az áramháborúnak nevezett technológiai verseny Edison és a Teslát is alkalmazó Westinghouse között.

2005-ig használták a vezénylőt, néhány műszeren látszik is a fiatalság (további képek galériánkban)

A főváros sem akart kimaradni a villamos forradalomból, ráadásul azt sem szerette volna, hogy a világításhoz szükséges áramot magáncégektől vegye. A Kelenföldi Erőmű építését 1911-ben kezdték el, 1914-re pedig két turbinával működésbe is lépett. Az igazán látványos, ipari csodákat rejtő kapcsolóház csak a huszas évek végére készül el, ekkor válik szükségessé az addigi 10 kilovoltos rendszerről átállni a modernebb 30 kilovoltosra. De nem érdemes belebonyolódni a műszaki paraméterekbe, már csak azért sem, mert a 2005 óta használaton kívül álló kapcsolóházban ma egyáltalán nincs áram.

A vezénylő alatti szinten már ritka vendég a fény (további képek galériánkban)

Az épületben a világítás teljes hiánya ellenére sincs sötét. Az épület mélyébe világítóablakok, üvegtető és üvegtéglából rakott folyosónk keresztül szivárog be a fény. A második világháború alatt az üvegtetőt lefestették, így ma a mélyebben fekvő üzemrészekben a verőfény helyett csak sejtelmes derengés van.

Világítóaknák és lépcsőházak próbálnak valamennyi fényt szórni az üzembe (további képek galériánkban)

Az óriási, ellipszis alaprajzú vezérlőterem (itt vezénylőnek hívják) üvegtetején azonban még most is átsüt a nap. A poros műszerek, amelyeken egykor az összes generátor és trafóállomás állapotát figyelemmel lehet kísérni, még kikapcsolt állapotában is gyönyörű. Fénykorában piros, fehér és zöld ellenőrzőfények mutatták, hogy épp melyik rendszerek működnek. Ha valami elromlott, akkor pedig nem csak a hibajelző csengő szólalt meg, hanem egy maketten felgyulladó jelzőfény is mutatta, hogy hol a hiba. Az egész üzem vezérelhető volt a tetőn található ovális helységből, egyes alrendszerek - például a kor csúcstechnológiáját képviselő szénsavas tűzoltórendszer - pedig magától is működésbe lépett, ha a mechanikus érzékelők jeleztek.

Nemo kapitány könyörögne a belsőépítész nevéért (további képek galériánkban)

Eredetileg az irányítóterem összes paneljét be lehetett látni a terem közepén elhelyezett asztaltól. A világháború alatt azonban egy bunker került a terembe, ami takarja a műszerek egy részét. A közvetlen bombatalálattól ez a védmű sem óvta volna meg a vezérlőben dolgozó két ügyeletes mérnököt, a légnyomástól illetve a közeli találattól biztosan betörő üvegtető cserepeitől azonban elég védelmet nyújtott.

Fél vezénylőnyi alkatrész hever szétszórva egy műhelyben (további képek galériánkban)

A kapcsolóház egészen 2005-ig működött. Ma a Miénk a Ház által szervezett túrákon lehet bejutni, és megnézni a Verne-regényeket idéző vezérlőtermet, a Ganz és AEG műszerszekrényeket, ember nagyságú fojtótekercseket és vezetékek nélkül árválkodó, porcelán szigetelőket.

A berendezések városrészenként voltak felcímkézve, beszámozva (további képek galériánkban)

(Ide érdemes kattintani, ha a jövőben nem akar lemaradni posztjainkról! Itt pedig még több hobbifotós kép a hőerőműből!)