A Műcsarnok Nemzeti Szalon néven 2014-ben új kiállítássorozatot indított azzal a céllal, hogy időről időre megbízható körképet nyújtson a vizuális művészetek legkülönbözőbb területén született főbb hazai teljesítményekről. Felhívásukkal ide várják a portfóliójuk bemutatásával a 21 évesnél idősebb művészek jelentkezését 2015. február 12-ig. A felhívásról bővebben a Műcsarnok oldalán, itt lehet olvasni. Több mint 10 éve, hogy egyszer én is részt vettem egy Nemzeti Szalonnak nevezett esemény létrehozásában, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Károlyi-palotában rendeztek meg. De ez egy másik Nemzeti Szalon volt. Sőt 2014. március 15-én megalakult az Új Nemzeti Szalon, de ez is valami más. Látható, hogy a Nemzeti Szalon fogalma valamilyen formában ugyan megmaradt a köztudatban, csak azt másként és másra használják épp aktuális képviselőik.

A Nemzeti Szalont 1894. március 12-én gróf Zichy Jenő elnökletével a Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesülete alapította „abból a célból, hogy a magyar képzőművészet erkölcsi, anyagi és kulturális érdekeinek fölkarolását, a testületi szellem fejlődését előmozdítsa, a művészek és a közönség közti érintkezést élénkebbé tegye”. A Nemzeti Szalon a Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesületének kiállítóhelysége.

A Nemzeti Szalon első épülete a József körút 45. számú épület első emeletén volt. 

Majd 1897-től az egykori Újvilág utca 2. számú, a mai Semmelweis utca és Kossuth utca sarkán található épületben működött tovább. Az átköltözésig eltelt időszakig a Nemzeti Szalont képviselő egyesület nem igazán váltotta be küldetésével azonos céljait. A rendezvényeiket jobban jellemezte a mulatozás, mint a műpártolás vagy műtárgyeladás. 1898 tavaszától a Nemzeti Szalon vezetője gróf Andrássy Gyula, alelnöke pedig Hock János. Hock János lelkes munkájának ellenére sem sikerült a művészeket a Nemzeti Szalon oldalára állítani, így egyre inkább művészek nélküli egyesületként működött.  Hock János vidéken is gyűjtögető, a Szalont propagáló alelnököt 1900-ban buktatják meg, és Ernszt Lajos (aki később 1912-ben megalapítja az Ernst Múzeumot) veszi át Hock helyét. A Nemzeti Szalon innentől kezdve, ha nem is makulátlan ügyrendezéssel, de elkezdett megerősödni, aminek a működését tovább lendítette, hogy új, önálló épületet kaptak az Erzsébet téren.
  

Az 1907-től működő új művásárcsarnokban az egyesület tagjai eladandó művészeti termékeiket, festményeiket, szobraikat állították ki. Az épületet az eredetileg Hauszmann Alajos által tervezett Kioszk épületéből alakították át a Vágó testvérek tervei alapján. Az új művészeti központ, a művészeti élet új szemléletét az épület átalakításával is képviselte. Az átépítés során a Kioszk Erzsébet térre néző eredeti, neoreneszánsz homlokzata lett az épület hátoldala. S így a hagyományokkal radikálisan szakító új formavilágot képviselő bejárat a másik oldalra került.

A bejárat feletti falszakaszon Nagy Sándor tervezte és Róth Miksa kivitelezte üvegablakok voltak. Az épület első emeletén kiállításokat és táncos mulatságokat is rendeztek. A Nemzeti Szalon öt üvegtetős, négyzetes alaprajzú terme önmagában korszerű kiállításrendezési feltételekkel (természetes fény, nagy falfelületek) biztosította olyan nagy kiállítások megrendezését, mint például a Gauguin-kiállítás és a francia impresszionisták (1907), a Nyolcak két kiállítása (1911, 1912) és 1957-ben a Tavaszi tárlat, ahol hosszú évek után először avantgárd és nonfiguratív művek is láthatóak voltak.

A Kioszk rendeltetése továbbra is megmaradt az épület immáron hátsó részében is, ahová még hozzáépítették az úgynevezett Marokkó-udvart, amely tulajdonképpen egy ikerbérkaszárnya és átjáróház, másként „durchház” volt. A Marokkó-udvarban sokáig apró kis üzletek működtek, majd az ötvenes években munkások költöztek az üzlethelyiségekbe.

A Nemzeti Szalont 1953-ban a Kiállítási Intézményekhez, a mai Műcsarnokhoz csatolták, a második világháborúban megrongálódott homlokzatú, ám belül sértetlen épületet pedig 1960-ban városszépítési indokkal lebontották, és az egyesület munkája is véget ért. Vagy mégsem?