Tegnap lezárták az idei év egyik legérdekesebb pályázatát, ami ráadásul Budapestről szól. Mint ahogy azt már egy régebbi posztban is megírtuk, a 100 szóban Budapest pályázatra egy maximum 100 szóból álló szöveggel lehetett jelentkezni, ami témájában valamilyen módon kapcsolódik Budapesthez. A Winkler Nórából, Hajós Andrásból és Szőllőssy Balázsból álló zsűri a beérkezett 738 alkotásból 12+1 alkotást választott ki, melyeket neves illusztrátorok és egy fotós képei egészítenek ki. Az első három helyezett összesen 150 000 Ft díjazásban részesült.
Az első helyezett Véssey Miklós három írásával került be a kiválasztott alkotások közé. A Költözés Budára című, kedves írását Agócs Írisz illusztrálta. A nyertes pályaműve A Ferencieken című, a különdíjas pedig a Budapest ostroma című alkotása lett.
Véssey Miklós: Költözés Budára
Nagyon szerettem Julit. A szomszéd házban lakott, mindig adott cukorkát, és ő is utálta Dávidot. Amikor a szüleivel együtt Budára költözött, mondtam anyunak, hogy mi is költözzünk oda. Anyu mondta, nincs pénzünk, és Budán drágák a házak. Még aznap fogtam egy galambot. Lefekvés után megvártam, hogy anyuék ajtaja alól eltűnjön a fénycsík. A kéményen át felmásztam a tetőre, odaragasztottam a galamb lábát a cseréphez, és mondtam neki, hogy merre repüljön. Simán átvitte a házunkat a Duna felett, úgyhogy reggel már Budán ébredtünk. Anyu leszidott, de láttam, hogy közben mosolyog. Délután már Juliéknál játszottam.
A második helyezett Torma Fanni „Nincs” című írása (illusztráció: Simonyi Cecília) felébreszti bennem a vidéki diák budapesti átutazós élményeit, a folyamatosan táguló Budapestet, ahol már lassan 10 éve élek.
Torma Fanni: Nincs
Gyermekkoromban balatoni nyaralásra hajnalban indultunk Egerből. Hosszú volt az út. Az ébredő Budapesten haladtunk át odafelé, az éjszakába hangosodón hazafelé. Hajnalban a Kossuthon a 7-es busz megállójában álló embereket figyeltem. Sex Pistols-os pólós srác, mellette matyó hímzéses kendős néni. Mindennél jobban vágytam ide, mert itt mindenki olyan lehet, amilyen. Tizenkét éve olvasok már a Károlyi kertben, veszek kávét a Rádayn munkába menet, romkocsmákban álmodom barátokkal, szégyellem magam, amiért kerülöm az aluljárókat. Húzok el függönyt a Szabadság-szobrot megpillantva, mely mögül ömlik be a fény. Van matyó hímzéses kötény a konyhában, Sex Pistols-póló a szekrényben. Már majdnem olyan vagyok, amilyen lenni szerettem volna.
A harmadik helyezett Szujó Alexandra Julianna Pocokjában az együtt boltozó, de egymást nem ismerő fiatal lány gondolatai jelennek meg a pár házzal arrébb lakó srácokról.
Pocok
Pocoknak neveztem el, mert a feje meglepően emlékeztet egy pocokéra. Talán a fogai miatt, nem tudnám pontosan megmondani, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy két házzal arrébb lakik, valószínűleg azzal a másik férfival él, akivel mindig együtt mennek a boltba. Őt csak úgy hívom, hogy a Pocok barátja. Pocoknak göndör, barna haja van, és a szemei zöldek, emlékszem egyszer a sorban mögöttem állt, és véletlenül belenéztem. A legszomorúbb ebben, hogy még sosem látott úgy, hogy ne lenne WC-papír a kezemben. Persze ennek is van előnye, talán ő úgy hív engem, hogy a WC-papíros lány. Egyszer majd megkérdezem tőle.
A pályázatokat jelenleg a Bálna első emeletén lehet megnézni, és idővel majd megjelennek a város különböző közterein is.
Egy cérnadarab olyan apró valami, ami bosszantóvá válhat. Szeretek szálakat hordani a zsebemben, felszállni a metróra, és hagyni, hogy egy darab leessen a szoknyámra. Mindig szerencsém van. Sosincs hiány olyan utasban, aki a tekintetét ne a cérnadarabra szegezné, majd rám, a cérnadarabra, majd megint rám. Elérkezik egy pillanat, amikor kétségbeesik, és esdekelve nyitja ki a szemét: „Vedd már le onnan, kérlek!”. A végletekig fokozom a helyzetet. Mielőtt leszállna, megfogom a cérnát és kedvesen, mint egy ajándékot, utastársam kifogástalan nadrágjára csúsztatom.
Ha lenne egy kutyám, úgy hívnám, hogy Kutya, mert ez egy könnyen megjegyezhető név. Ezért foglak téged Papának hívni, remélem, értesz.