Soós Bertalan megszállott hobbifotósként kezdte 12 évvel ezelőtt, azóta a szakmája lett a fotózás. Mindig magánál hordja a gépét, "sose lehet tudni Budapesten, mit csíp el az ember". Arra kértük, válogassa ki kedvenc budapesti képeit és kommentálja őket egy-egy mondattal. Mind a tizenegy fotó copyrightos, a képek és a szövegek szerzője Soós Bertalan, még több kép tőle itt.

A legrégebbi kép, téli reggel, villamosról láttam. Vissza kellett rohannom a Jászairól:

Ritka együttállás egy szórakozóhelyen, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy megadatott egy ilyen pillanat:

Régóta szerettem volna egy jó ankeres képet, egyik este, miközben kiléptem az ajtaján, elnéztem jobbra és végre megláttam a lehetőséget az ablakban. El is lőttem gyorsan vagy húsz hasonló képet, ez nyert:

Este, biciklik, troli, lány, cipő, tükröződések.... nem lehetett kihagyni:

Tetszenek ezek az utcák, jobban visszaadják a város hangulatát számomra mint a hidas képek:
Hangulat és pillanat, ilyenekre vadászom:

Eiffel tér, tükröződések a frissen vett nagylátószögű optikámmal. Jól be kellett préselődjek a sarokba, de ezt is kirakom majd a falra:

Budapest az egyik legszebb város a világon, ha nem a legszebb, amit előbb-utóbb mindenkinek látnia kell. A huszonéves Juan Sebastian Giraldo jelentette ki ezt, aki Kolumbiában született, de nemrég négy évet töltött hazánkban. Egy kolumbiai-magyar srác hommage-zsa Budapesthez. Vendégposzt Péter Emesétől.

Sebastian magyar édesanyjával, Évával

Sebastian nem véletlenül keveredett ide. A hetvenes években egy Kertészeti Egyetemen nyert ösztöndíjból házasság, két gyermek és egy élethosszig tartó munka lett. Antonio Giraldo magával vitte Bogotába Makovej Évát; ők Sebastian és bátyja, Daniel szülei. A szülők magukkal vitték a bor szeretetét is, és azóta is borgasztronómiával foglalkoznak. A repertoár természetesen magyar borokat is tartalmaz.

Sebastian egyszer csak úgy döntött, hogy Budapestre költözik, ahol szakács lett, zenélt és spanyolnyelv-tanításból tartotta fenn magát. Jók voltak a magyar alapjai, de itt-tartózkodása alatt akcentusmenetesre csiszolta tudását. Négy év után tért vissza Kolumbiába, bátyja, Daniel továbbra is Budapesten él, elsősorban zenélésből próbálja fenntartani magát. Sebastian négy hónapja élt Magyarországon, amikor úgy döntött, felvételizik a vendéglátó-ipariba, ahol végig nagyon jól érezte magát: "Kedvesek az emberek, sokat segítették, amikor rászorultam. Életre szóló barátságokat kötöttem, és végül jó eredménnyel zártam az iskolát."

Sebastian Kolumbiában és Budapesten is nyitott szemmel járt, de volt, amin meglepődött. "A magyar emberek érdekesek. Rengeteg jó tulajdonságuk van, de van jó néhány, amely kifejezetten zavart ez alatt a négy év alatt. Talán azért, mert Kolumbiában tényleg kézzel foghatók az igazán nehéz élethelyzetek, de az emberek mindig keresik a lehetőségét, hogy ünnepelhessenek, vidámak legyenek, és nem mindig csak a rossz dolgokra koncentrálnak. Sok magyar ismerősöm pesszimista, mindig a rossz dolgokra gondol, és nem veszi észre, milyen sok jó veszi körbe, aminek örülhetne."

A kolumbiaiak habitusa is más: "Mi hangosan élünk, hangosan beszélünk, hangosan nevetünk, feltűnően ölelkezünk, és nagyon sok zenét hallgatunk. Nagyon barátságosak voltunk, de nem nagyon szerették a budapesti szomszédaim, amikor zenéltünk."

A nyári városban ragadni egyáltalán nem olyan szörnyű. Van itt például egy esemény, ami remek programsorozatnak tűnik a hűvös őszi fellegek megérkezéséig: a Budapest RoofTop Cinema egy július elejével indult vadiúj projekt, mely kifejezetten a tetőtereken, tetőkerteken, teraszokon történő filmvetítéseket tűzte ki céljául. Az ötlet előképét már láttam és nagyon kedveltem Berlinben, úgyhogy szuper, hogy végre elért Budapestre is, ráadásul az első két hét népszerűsége alapján úgy tűnik, ez az idei nyár egyik new cool-ja.

Így nézett ki a legutóbbi vetítés (fotó: Somay Márk)

A Facebook-oldalukon követhető a program; úgy tűnik, hogy a Corvintető vált a projekt törzshelyévé, a vetítések pedig hétfő esténként vannak. A következő film a Félelem és reszketés Las Vegasban lesz július 15-én, a belépés ingyenes, de érdemes előre foglalni (info@corvinteto.hu), mert legutóbb is teltház volt.

(Ide pedig akkor érdemes klikkelni, ha nem akar lemaradni híreinkről.)

Gévai Csilla Amíg utazunk című könyvében Baranyai b. András rajzaival Budapest közlekedési kulisszatitkai tárulnak fel. A könyv első látásra lenyűgözött minket, ezért okvetlen találkozni akartunk a szerzőkkel. Azt kértük tőlük, hogy a városnak egy olyan pontját válasszák, ami meghatározó volt a könyv létrejöttében. A Gellért teret és a fölötte lévő Sziklatemplom melletti kilátóhelyet választották, ahova valóban fel lehet érni 9 perc alatt a térről, ahogy ezt a téren Gévai Csilla ígérte az induláskor. Csak követnünk kellett offroad útvonalát.
Fotók: Pályi ZsófiaGévai Csilla szerző offroad útvonala a Gellért-hegyre, mellett Baranyai b. András grafikus lépked

Felérve a következő érdekességeket tudtuk meg: a könyv egy hirtelen ötlettől vezérelve jött létre, de tulajdonképp nem véletlenül: Csilla nagy híve a szórakoztató tudás átadásának, örömmel fordít le komoly témákat a gyerekek számára is érthető nyelvre. "A közlekedés is komoly" - magyarázza, és "én a BKV-n nőttem fel, van ugyan jogosítványom, de soha nem használom". Közvetlen környezetében volt kinek írnia: kislánya ötéves, kisfia két éves múlt, nővérének fia - akinek a könyvet ajánlotta - pedig három.

Bár Csilla eredetileg grafikus (még korábban: kulturális antropológus) mégsem ő készítette az illusztrációkat, hanem Baranyai b. András, akit azért választott egyetértésben a kiadójával, "mert soha életemben nem szerettem járműveket rajzolni". András jól ismert grafikus, egy sor könyv, könyvborító és miegyéb fűződik a nevéhez. Az Amíg utazunk egyik nagy panorámaképe épp onnan látható, ahova felmásztunk. "Adta magát a könyvbe ez a kilátás, mert itt van egyszerre a híd, a bringások, a villamos" - magyarázza András.

A könyv egyik panorámaképének pontján állunk

Az illusztrációk elkészítésekor sokat látogatta a Közlekedési Múzeumot, például az áramszedők különböző típusainak megismerése végett, másrészt egy régi troli makettjéért. Külön érdekesség, hogy András hatéves fia első szavai között volt az áramszedő kifejezés. "Egy város karakteréhez a járművek éppúgy hozzátartoznak, mint a régi portálok vagy cégtáblák" - fűzi hozzá.

Találkozásunk egyik fő célja az volt, hogy kiderüljön, mik a szerzők kedvencei a városban: Csilla kedvenc városrésze Kelenvölgy, ahol most lakik; bár/klub/pubja a Libella ("itt nőttem fel"). Boldoggá az tenné, ha a Duna fölött libegő ívelne át Budáról Pestre. Kedvenc budapesti járművei a hajók.

András kedvenc helye a Városliget, azon belül is a Közlekedési Múzeum, kedvenc bár/klub/pubjai is ide köthetők: a Vagon és a Pántlika. Amit megváltoztatna, az a Rákóczi út ("egy sebhely a városon"). Kedvenc budapesti járműve a földalatti.

És pár szó a történetről: három kisgyerek - kiegészülve az egzaltált magyar entellektüellt kiválóan megtestesítő, 17 nyelven beszélő Bali bácsival - a Gellért térről indulnak napi kalandjaikra, melyek során különféle járműveket használnak. Azért a Gellért térről, mert a szerző itt töltötte a gyerekkorát egy kellemes bérházban. Egyértelmű volt az is, hogy bekerül a könyvbe a Széll Kálmán (korábban Moszkva) tér, a Deák tér és az is, hogy hogyan jut ki a kis csapat a Kamaraerdőbe.

A három gyerek és Bali bácsi

A teának nincs se sommelier-je, se baristája. A teának inkább elhivatott közvetítői vannak, mint amilyen Csillag Péter és testvére, Zoltán. A Hanami teaház nélkül Budapest ma sokkal kevésbé lenne élhető és szerethető város - ez kollégánk, Kling József meggyőződése. Lássuk, miért.

A fiúk a harmincas éveik második felét tapossák, meg egy csomó ember számára a tea útját. Augusztus elején lesz öt éve, hogy megnyitották a Hanami kapuit. A vállalkozást Péter a párjával indította be, Zoli először csak a teaház weboldalát készítette el, aztán ott ragadt. Aki egyszer a tea útjára lép, annak van hova mennie. Pedig ők is a filteres Liptonon szocializálódtak, azon a cukros-citromos langyos üdítőn, amitől generációk hosszú sora ma is torokfájásra, influenzára asszociál. A teáról él a legtöbb torzkép bennünk.

Csillag Zoltán és Péter

Aztán Péter a '90-es évek végén rákattant a természetre, elkezdett túrázni, kirándulni. Hogy pontosan hol és mikor lépett a tea ösvényére, képtelen felidézni. Egyszer csak ott volt. Magyarországon mindenki autodidakta módon sajátítja el a teaértést. Nem úgy van, hogy amikor már eleget tudsz róla, nyitsz egy teaházat. Pont fordítva. Megvan a spirituális indíttatás, megnyitod a teaházat, aztán jönnek a cuccok, kóstolsz, figyelsz, koncentrálsz, elmélyülsz. Napi 8-10 órában teával foglalkozni öt éven keresztül, na, ezt nevezem én eredeti szellemi tőkefelhalmozásnak. A ráfordított idő egyenesen arányos a hozzáértés mélységével.

Három éve járok rendszeresen a Hanamiba. Valahányszor belépek, mindig az az érzésem, ennek a boltnak saját éghajlata van. Nem vallásos vagy ezoterikus értelemben. Mintha simán más időzónába lépne az ember. Lemész az alagsori vendégtérbe, teázol egy órát, majd fent ismét kilépsz a Királyi Pál utcába, és átéled, mire gondolhatott Hérakleitosz, amikor kijelentette, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

A pulton mindig ott a kungfu készlet, a vízmelegítő folyamatosan duruzsol. A teázás meditáció. Szertartása van. A tea kungfuzása azt jelenti, hogy a harcművészetből örökölt mozdulatokkal egy speciális teatálcán, kifinomult, jól megkomponált és összehangolt eszköztár segítségével hívjuk elő a jó minőségű tea legrejtettebb aromáit. Hogy pontosan hogyan néz ki a kungfu teázás, azt egyszer már itt megpróbáltam megfogalmazni.

Szóval kellett ahhoz némi bátorság, hogy minőségi teázót nyisson Csillag Péter. Előtte ebben a szegmensben jóformán csak az 1000Tea játszott. Péterünk megfordult ott párszor, de az is hamar megfogalmazódott benne, hogy ő majd másképp csinálja. Talán jobban. De biztosan másképp.

Kungfu készlet

Az alapdilemma az volt, vajon kis választékkal vagy széles szortimenttel induljon? Az utóbbi jött be. Talán a puerh az egyetlen, amiből induláskor hat-hét fajta volt csupán, manapság 50-60 féle van belőle rendszeresen.

Aki egyszer már rákapott az igazi oolong, a puerh vagy a japán zöld tea ízére, az nem kanyarodik vissza az ízesített teákhoz. Persze ott is létezik jó minőség, de az a vicc, hogy egy jobb fajta természetes teában sokkal több illat és íz van elrejtve, míg egy hozzáadott karamell- vagy cseresznyearoma másról aztán nem is szól. Míg dumálunk, épp egy Dong Fang Mei Ren sötét jünnani oolongot kóstolunk, amelynek olyan citrusos aromái és fűszeres ízei vannak, melyekkel semmiféle mesterséges aroma nem képes felvenni a versenyt.

Akinek már ezer éve megvan, az lapozzon nyugodtan, a többiek meg nézzék csak, milyen vicces ez a When you return to Budapest anim-gifes tumblr. A BKV-automatáktól a legénybúcsús angolokig MINDEN benne van az aktuális Budapestről, többnyire vicces módon. Például ez, ez és ez, és a legfrissebb is klassz. Mondjuk angolul tudni kell hozzá.

(Arra tippelek, hogy egy spanyol arc csinálja. Aki tudja, ki, kommentelje be légyszives.)

Videó a videósról: Isaac Carter kanadai, 23 éves és hat hónapja él Budapesten, ahová egy magyar lány miatt költözött. Azóta szinte megállás nélkül, őrületes elszántsággal - sőt, küldetéstudattal - filmezi a várost és lakóit. "Tragikus és dicsőséges" - ez volt az első benyomása Budapestről, melynek építészete lenyűgözi, ugyanakkor elszomorítja, hogy minden darabjaira hullik szét. De nem is spoilerezünk többet, a videóból minden kiderül.

(Az interjúban látható bevágások mind tőle származnak, teljes terjedelmükben itt láthatók.)

Korábbi interjúink Budapesten élő külföldiekkel: itt és itt.

(Ha pedig a jövőben nem akar lemaradni semmiről, ide érdemes klikkolnia!)

Száz nap múlva végleg bezár a Vidámpark, amit leginkább a gyerekek sajnálhatnak, mert hat-hét órát vígan el tudnak tölteni ott. A helyszínen nem sok minden utal arra, hogy közel a vég, vasárnap dugig volt - így minden esélye megvan a létesítménynek arra, hogy a rossz évek után egy erős szezont zárjon. Megnéztük, érdemes-e egy last minute-látogatásra.

Amikor a T-Rex egyre jobban begyorsult, és a hirtelen miden furcsa, zavaros, összemosódott lett, akkor még nem éreztem magam keservesen, inkább csak büszke voltam, hogy beültem a mai Vidámpark legdurvább játékára, ám miután két percen át fejjel lefelé forogtam hatalmas sebességgel, néha hanyatt pörögtem, és ide-oda cibált a hangos, dübörgő zenét okádó gépezet, akkor már csak a menet végét vártam. Mikor sápadtan és izzadtan odabotorkáltam a legközelebbi padhoz, olyan volt a gyomrom, mintha három langyos Hubertusra, három kevertre dobtam volna egy kis nyers disznómájat, miközben úgy szédültem, mintha a Klicsko-fivérek paskoltak volna meg két oldalról. Miközben családom aggódó pillantásokkal méregetett, én meg szinte ápolásra szorultam, rájöttem, mennyire hazug az a mondás, hogy mindenki annyi éves, amennyinek hiszi magát: nem, negyven körül már sokkal nehezebben bírja az ember az űrhajós-kiképzést, mint egy tini.

Kisgyerekként persze én is imádtam a Vidámparkban csatangolni, de utána szerencsésen eljutottam olyan helyekre, amelyek könnyen lepipálták a Vurstli és az Angol Park összevonásával létrejött városligeti intézményt: a Buenos Aires-i Luna Park, az orlandói Disney World már a nyolcvanas években is egészen magas szinte emelte a gyerekszórakoztatást. Ezek után bő húsz évig a Vidámpark felé sem néztem, volt nekem más gondom is - ráadásul főleg rossz hírek jöttek, hogy pangás van, csődközeli állapot, csak lézengenek a vendégek az idejétmúlt, korszerűtlen gépezetek között. Nem is hiányzott sokáig, de most, hogy biztosnak tűnik, hogy ez a szezon az utolsó, felpakoltam lányaimat, és egy forró vasárnapot rászántunk a parkra.

2005-ben még dr. Schiffer János főpolgármester-helyettes és dr. Bende Péter tűzoltó vezérőrnagy, fővárosi tűzoltóparancsnok adta át ünnepélyesen a Pokoli torony nevű játékot, újságíróként ott voltam. Sok hűhó semmiért: meglehetősen szánalmas, talán három méter magas volt az egész tákolmány, bármely búcsúban vannak különbek - és most a kisgyerekeknek van fenntartva. Azóta is csak szállingóztak a hírek az újabb, szerényebb attrakciókról, így nem voltak nagy reményeim, nagy elvárásaim, amikor nehezen, de sikerült leparkolni a Városligetben. Nyáron, vasárnap amúgy sem könnyű feladat parkolóhelyre lelni, aki keringett már arrafelé, tudja.

"Rengeteg lehetőség van játszani, remek hely arra, hogy az anyukák kifárasszák a gyerekeiket. Barátnőkkel azért jobb, társasággal ajánlott! Himbálózni, mászni lehet, olyan játékokon, amelyek nincsenek játszótéren. A legjobb az, ahol van két dombszerű, és egyikről a másikra, oda-vissza át lehet lendülni kötéllel." (Anna, 10)

"Konkrétan ez egy nyitott hely, egy játszótér. Van egy izgalmas és félelmetes akadálypálya, ahol a magasban mész, és van két forgóhinta, azt a szülők hajtják, nagyon klassz. Meg amolyan ugráló típusú hinta is van, az is tetszett. A csúszdás részen van egy vár, ami király, meg mászóka, pici híd, csőcsúszda is van. Vagy azt már mondtam?" (Aliz, 7)

(Fotók: Tarzan park Facebook oldala)

Június 15-én adják át Újpesten a Tarzan parkot a nagyközösségnek, nekünk volt alkalmunk pár nappal korábban kipróbálni két alsós lánygyerekkel (a fent idézett Anna és Alíz társaságában). Inkább egy nagy és modern, nyugati színvonalú játszótérről van szó, semmint mászópályákkal felszerelt kalandparkról. Amikor mi ott jártunk, animátorok segítettek, ők is figyelnek a gyerekek biztonságára, sorbaállást is koordinálták, így a szülők leülhettek szabadon olvasni, beszélgetni, elengedhették gyerekeiket, nem kell figyelniük rájuk végig. Ha maradnak az animátorok a jövőben is, és nem csak sajtó miatt jöttek, az külön jó pont.

Nyilván más egy 12 éves fiú és egy 8 éves lány igénye, de több olyan új játék is akadt, amely sokaknak bejött. Ilyen volt az a cső, amelyen át lehet diskurálni (két végpontja messze van egymástól, ez a lényeg), az új, nagy csúszdák, a különleges hinták nagyon tetszettek a gyerekeknek. Egy nagyobb méretű mászható vár is vonzó volt a kicsiknek, a Tarzan-filmeket indákkal való himbálózással imitálhatták, ide-oda lendülve, bár ott sor is állt, mindenki ki akarta próbálni. A frissen ültetett fűre most még nem lehet leülni, de várhatóan megerősödik, akkor pedig családi piknikre is alkalmas lehet a hely.

Negatívumok? Ha esik, akkor nem lehet mihez kezdeni, minden játék kinn van, szabadtéren. Több játék környékén nincs fa, vagy még csak csenevész, így ha hosszabban kell állni és várni a gyereknek, mondjuk egy forró nyári napon, hogy sorra kerüljön a kedvenc játékán, akkor szépen megsül a napon. Kérdés, hogy lesz-e beengedési limit, mert a nagy tömeg ott is pont annyira tud zavaró lenni, mint egy standon, játszótéren.

Mindent egybevéve a hely modern, kifejezetten biztonságos, igényes, alkalmas félnapos programra.

Vörös Zsuzsa

(Ide érdemes klikkolni, ha a jövőben nem akar lemaradni posztjainkról)

Antikbecsüs, gombgyűjtő, színésznő, forgatókönyvíró, író. Sylvia Llewelyn édesapja walesi, édesanyja magyar, szülei a hatvanas években találkoztak Nagy-Britanniában. Családi neve az utolsó walesi király nevéből származik. Angliában született, de tíz éve Budapesten tölti legtöbb idejét. Az antikvitás és a gombok megszállottja, gyűjteményében a római bronz gombtól a modern „no bullshit” üzenetű punk-gombig sok minden előfordul, nem egyet közülük a PeCsában talált. Egész életében félénk volt, ezért nyolc évvel ezelőtt elvégezte a Merlin Színház kurzusát, hogy „képes legyek az antikvitásokról beszélni emberek előtt”. Ez olyan jól sikerült, hogy azóta színházi darabokban is játszik.

Fotók: Pályi Zsófia

Sylvia könyve magyarul és angolul is megjelent, a benne lévő szinte valamennyi gomb életnagyságú

A bal oldalon egy gomb alakú szaggató




A No bullshit-gomb

A lakásból rálátni a Bazilikára

Mióta él itt és miért éppen Budapesten?
Tíz éve, de nem folyamatosan. Általában hat hetet töltök Budapesten, aztán hármat Londonban. Azért alakult így, mert három hetet elég Londonban dolgoznom, hogy aztán egy kis pénzzel a zsebemben visszatérjek. Szerencsére megmaradtak a londoni munkáim, az itteni életmódom anélkül nem lenne fenntartható. Az édesanyám miatt jöttem Budapestre, aki magyar. Édesapám halála után az anyám Miskolcon és Hajdúnánáson élt, én pedig Chelsea-ben. Mondtam neki, hogy mi lenne, ha mindketten Budapesten kezdenénk új életet. Budapest amúgy is az ő városa, a háború előtt és alatt is élt itt. A budai oldalt szereti, a barátnőivel együtt odavan érte, ezért budai sznobnak szoktam nevezni (nevet).

És ön? Miért éppen itt, az Arany János utca környékén él?
Mivel londoni vagyok, mindenképp a belvárosban akartam lakni. Tinédzser életmódot élek Budapesten. Nagy különbség számomra, hogy a brit kultúra nagyon a tévé körül forog, itt viszont sosem nézek tévét, de eljárok az Operába, melegebb estéken tudok kint ücsörögni, éjszakánként haza tudok sétálni, míg a brit időjárás nem teszi túl szociálissá az embert, kivéve persze, ha a meleg pubokban tölti az idejét. A környékemen leginkább a Bazilikát szeretem. Csodálatos az építészete és csodás, ahogy változik a fényben, szeretem hallgatni a harangjait és elképesztő szerencsés vagyok, hogy az ágyamból egyenesen rálátok.

Mik a kedvenc helyszínei a városban?
Teljesen odavagyok a bolhapiacokért. Eléggé elszomorodtam, amikor bezárt a Verseny utcai piac. Hétvégenként szeretek elmenni a PeCsába, és átsétálni a Városligeten. És a Dunát is szeretem és a Gozsdu Udvart, ahol rendszeresen árulom a gombjaimat, remélem, ezen a nyáron minden vasárnap ott tudok lenni.

Mit szeret leginkább a városban és az itt élő emberekben és mit a legkevésbé?
Szeretem a kultúrát és a rokonaimat, a szívemben magyar vagyok, ez teljesen biztos. Észrevettem, hogy különösen a félig magyarok felé vagyok nagyon fogékony, amit az is mutat, hogy az igazán jó barátaim félig magyarok. Az első dolog, ami nagyon tetszett, amikor megérkeztem, az a pedikűrös volt - mivel állandóan rohangálok, nagy szükségem van rá. A múzeumok is fantasztikusak itt. Túl sok magyart sajnos nem ismerek, mert egy jó ideig nem tudtam magyarul, ami most végre megváltozni látszik, már tudok kommunikálni.

És mi zavarja?
Ahogy az üzletekben a vásárlókkal bánnak. Ha valaki Angliában üzletet akar nyitni, úgy gondolkodik, hogy azt a gyerekei és a gyerekének a gyerekei is folytatják majd. Imádjuk azt hangoztatni, hogy mondjuk egy cég már 1820 óta fennáll. Régen Magyarország is híres volt a nagy múltú családi vállalkozásokról, de az emberek mostanában gyors pénzt akarnak, és emiatt sajnos az sem kizárt, hogy átverik a másikat. Velem is előfordult, hogy itt, a közelben az egyik bolt eladója át akart vágni, amivel csak azt érte el, hogy soha többé nem mentem oda vissza. A másik, amit nem szeretek, hogy amikor bemegyek az üzletbe, rám ugranak, miközben egy udvarias „segíthetek” bőven elég lenne. Régóta van egy üzletem Angliában – már tizennégy évesen bizniszeltem - és mi a régi idők kiszolgálási stílusában hiszünk, például, hogy „nyugodtan kérdezzen, ha segítségre van szüksége” vagy „ha tetszik önnek, mindent elmondhatok erről a termékről”. Szívesen tartanék egy ilyen tanfolyamot.

Ha a pénz nem lenne kérdés, mit változtatna meg Budapesten?
Nem igazán van ilyen, mert így szeretem, ahogy van, ezért is választottam otthonomul. Egy dolog viszont jó lenne, ha megváltozna: ha általánosan megnőne az emberek fizetése, mert tudom, hogy ez komoly gond.

Ha csak egyetlen kívánsága lenne, mit ültetne át Londonból Budapestre?
Elsőre a cheddar sajt ugrik be (nevet). Amúgy nem hiányzik különösebben semmi, legfeljebb olyan dolgok, mint a zöldségek vagy a valódi Hellmann’s majonéz. De ez inkább fordítva jelentkezik nálam: Londonban pár nap után már honvágyam szokott lenni. Az egyetlen dolog, amire vágyom még itt, hogy kicsit több magyar barátom legyen.

Sylvia weboldala: www.oldbuttonsshop.com

(Ha a jövőben nem akar lemaradni posztjainkról, ide érdemes klikkelni.)