Aki szereti a játékot, bátor, és mer kipróbálni szokatlan helyzeteket, akár idegenekkel együtt is, az ne hagyja ki a Ludwig Múzeum No pain no game című izgalmas kiállítását.

A kiállítás alkotója két médiaművész-médiakritikus és játéktervező: Volker Morawe és Tilman Reiff. Van, aki egyszerűen szadistának, és van, aki „csak” dadaistának tartja őket. Játékuk nemcsak a mi határainkat feszegeti, de a társadalmi, gazdasági rendszerek gyenge pontjait is keresi. Lehet itt mindent: szónokolni, hangosan énekelni, ütni, vágni, áramütésektől szenvedni, tőzsdézni, lábbal kígyót építeni, és még a Facebookon is bejelölhetjük saját magunkat.

A kiállítás nyitóterében egy magas pódiumon állva fabábu fogad bennünket, egy majom. Ez a kis szónoklatmondó gép hevesen mutogatva, gesztikulálva idézi meg a karizmatikus gondolkodók, politikai machinátorok, gátlástalan diktátorok és önjelölt próféták beszédeit. A Führertől Martin Luther Kingig jó pár vezető beszédébe belehallgathatunk.

A szociális képességeinket is próbára tévő kiállításon szinte kötelező a közösségi jelenlét, hiszen alig akad egyedül is élvezhető kiállítási tárgy.

A PainStation a két művész legismertebb alkotása, amely 2002-ben Nemzetközi Média-díjat is kapott. A video-labdajátékban a két játékos egyik kezét egy érzékelőre teszi, a másikkal pedig megpróbálja visszaütni a labdát. Ha ez nem sikerül, akkor forróság vagy korbács-, illetve áramütés éri a kezét. A nyertes az, aki jobban bírja a fájdalmat, vagyis nem emeli fel a kezét az érzékelő felületről.

A His Master’s Voice nevű meditatív társasjátékban énektudásunkat is kipróbálhatjuk, ugyanis itt énekhanggal lehet golyórobotokat mozgásra bírni.

Virtuális életünk közösségi tere, a Facebook sem maradhat ki a játékok sorából. A társas kapcsolatok egyfajta kritikájaként is értelmezhető Faceboxban végre valóban láthatjuk „egy  új vagy akár régi kapcsolatunkat” és face-to-face, élőben beszélgethetünk vele, de egy a gépre szerelt pálcával bátran bökögethetjük is őt.  

Anyagias életünk kritikájaként kipróbálhatjuk, hogyan csábít bennünket a pénz. Három játékost magunk mellé állítva fegyverekkel, luxustermékekkel, energiával üzletelő brókerekké válhatunk egy kis időre.

Sajnos a Furminator állítólag hiperrealisztikus élményét a nem működő gép miatt nem ismerhettem meg.

Az igazán vonzó SoundSlamből meg kijjebb rugdalt egy lelkes francia bokszolónő, aki a játékszabályokra, ütemre és az ütések pontosságára fittyet hányva tényleg a ringben érezte magát, egyedül.

A kiállítás záró akkordja, a lábtengót imitáló SnakePit a tespedt számítógépezőket emeli ki a székükből, és egy lábbal vezérelhető kígyóhízlaló és -növesztő játékra invitálja őket.

A Ludwig Múzeum és a Goethe Intézet kiállítása még május 10-ig látogatható.