Megnyílt a Miniversum, ez pedig itt Juha Pál újságíró vendégposztja, aki gyerekeivel tesztelte 80 percen át az attrakciót.

Budapesten olyan kiállítás nyílt, amelyről korábban még csak nem is hallottam, és utólag kijelenthetem, a jövőben látványos vonzerő lehet a Budapestre érkező külföldiek vagy a hétvégi elfoglaltságot kereső gyerekes családok számára. A Miniversum (Andrássy út 12.) nevű óriási terepasztalról süt az igényesség, láthatóan óriási munka van benne, de én most nem vesztem el a részletekben, direkt nem csekkoltam a kiállítás weboldalát, nem olvastam el az elsőként megjelenő cikkeket, csak megnéztem, hogyan reagál a minivilágra a két nagyobbik kisfiam, a hatéves Benedek és a négyéves Bonifác.

Fotók: Juha Pál

A kisvonatokat minden gyerek imádja, így nem meglepő, hogy amint megtettük az első lépéseket, a kisebbik fiú máris felkiált: "Ott van a vonat!". És tényleg, a terepasztal szíve a vonatrendszer, nélküle is szép lenne, de biztos, hogy akkor nem tudtunk volna 80 percet eltölteni a több teremből álló terepasztal(ok) mögött. "Nekem ez tetszik, ez a vár" - jön Benétől az első pozitív kritika, amint rámutat a Vajdahunyad várra, majd én kérdezek, mert kíváncsi vagyok, felismeri-e a Hősök terét. "Ez a főváros nagy tere?" Tudja.

A jó magasra tett asztalokat üveg választja el a látogatóktól, a gyerekek pedig hosszú padokra felállva sétálhatnak, ha nagyon nyújtózkodnak, akkor hozzá is érhetnének bármihez, jön is a kérdés: "Ezzel lehet játszani? Miért nem? Az autó miért nem gurul?"

Ezt persze tilos, de a tervezők a mozgékony és kíváncsi gyerekekre is gondolva igyekeztek interaktívvá tenni a kiállítást, több tucatnyi gomb egyenkénti megnyomásával lehet változásokat előidézni az asztalokon. "Mit lehet ezzel csinálni?" - szögezte nekem a nagyobb fiam a kérdést, amely jogos volt, hiszen látszólag semmi nem történt. Nos, vagy mi voltunk türelmetlenek, vagy kontakthiba történt, de eleinte nem sikerült észrevenni, hogy melyik gomb mit csinál. Aztán ilyen gond már nem volt, rájöttük, hogy miképp lehet a pár milliméteres tyúkokkal magvakat etetni, hogyan kapcsolhatjuk fel a közvilágítást, hogyan indíthatjuk be a szélmalmot vagy éppen hogyan bírhatjuk munkára az óriásdarut.

"Hogyan rakták le ezt az egész nagyot? Nekem a vonat és a világító lámpák tetszenek a legjobban. Apa, ez Magyarország?" Zúdultak felém az észrevételek és a kérdések, ami jó pont, hiszen ha nem tetszett volna a srácoknak ez az egész, akkor a "siessünk már!" vagy a "mikor megyünk haza?" következett volna.

De nem, és ez még csak a kezdet volt Budapesttel, Sopronnal, Győrrel és Pannonhalmával. A keleti országrészről érkezettek - mint én is - biztosan fanyalognak majd, hiszen Dunán innen - Pestet leszámítva - semmi nem került fel a terepasztalra, és amennyi osztrák és német turistát látunk Budapesten, indokolatlannak tűnik, hogy a keleti országrész szépségei helyett miért Ausztria és Németország egyes részei kerültek fel az asztalra.

Ez persze a fiúkat nem érdekelte, csak az, hogy vajon mennyi víznek látszódó ragasztót kellett felvinni a tatai Öreg-tó vízére, vagy hogy igazi víz folyik-e a kb. egy centis, mégis hihetetlenül élethű szökőkútból.

Az osztrák részen feltűnik Bécs, egy borvidék és egy hegymászó csapat is egy hosszú kötélbe kapaszkodó, cuki kis emberkékkel, de a legjobban a mini sílift tetszik a fiúknak, mondják is, hogy "apa, egyszer én ilyenen szeretnék menni".

Este volt is mit mesélni otthon, Bonifác nem is fáradt az élmények egyenkénti felsorolásával, inkább csak annyit mondott, hogy "anya, gyere el, nézd meg te is a kiállítást". Tényleg érdemes.

(Az árak: 1300 egy gyerek-, 1900 egy felnőttjegy, a családi - max. három 3-14 év közötti gyerek és két felnőtt - pedig 4900 forintba kerül.)