Hol is játszhatnák leginkább A boldogság tanyáját, mint egy Népszínház utcai lakásszínházban. Mondhatnánk azt is, hogy Lippai Krisztina dramaturg, rendező, még ha a véletlen egybeesése folytán is, stílusosan jól választott lakást. Hisz az egykori Népszínház utca elején volt a Nemzeti Színház és elődje, a Népszínház. Miközben persze Krisztina, ha lehetséges, elkerüli a kőszínházakat, mert ő valami másba, a színházi bemutatási formák egy másik műfajába ágyazódott bele, vagy, ahogy mondja, az ő személyiségéhez a lakásszínházi forma passzol leginkább. Így aztán a Thália, a Bárka és Halász Péter Városi színháza után önálló utakat kezdett járni. Több saját darab megrendezését követően megalapította a Rokytka társulatot, akikkel a mai napig nagy sikerrel játsszák A boldogság tanyája című darabo(ka)t. Abban a lakásban, ahol Krisztina él, a bútorai, kellékei, a lakás díszei között. De ő rendezte az Egy kis bécsi kurva emlékezéseit, ő volt a produkciós vezetője Halász Péter műcsarnokbeli "temetésének", rendező munkatársként többek között dolgozott Rába Rolanddal, jelenleg művészeti titkára, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina K. V. Társulatának. Parti Nagy Lajos neki adott először engedélyt Hősöm tere című kisregényének színpadi adaptációjára. És közben folyamatosan rendez, igazgatja a Rokytka Társulatot, tele van a feje újabb és újabb ötletekkel, nem tolakszik állami forrásokért, teszi a dolgát. Lippai Krisztinával beszélgettünk, mondjuk úgy, címszavakban. 

A Halász Péterrel való találkozás…

Az Új Színházban találkoztunk. Nagyon nagy rajongója voltam, így begyűjtöttem róla mindent, ami fellelhető volt. Miután Budapestre költöztem, ahogy lehetőségem volt rá, megnéztem tőle, amit csak lehetett. Aztán ezen az estén, ahova egyébként én valamilyen produkció asszisztenseként keveredtem, odajött hozzám a büfében, és megkérdezte, hogy te ki vagy, amire én azt válaszoltam, hogy senki (mivel abban a körben én nem voltam jelentős szereplő. Erre Péter azt válaszolta, „végre egy senki… ebben az országban mindenki valaki akar lenni”.

Krisztina Budapesten szeretett volna tanulni. Abban az időben 5 évente indították a rendező szakot a Színművészeti Főiskolán, így magyar-művészettörténet szakra jelentkezett, de csak magyar szakra vették fel. Mivel világos volt számára, hogy színházzal szeretne foglalkozni, és a rendezői szakhoz akkoriban bölcsészdiploma is kellett, így a magyar szak teljesen passzolt az elképzeléseihez. Utána összehasonlító irodalomtudományt tanult, ami azért volt jó, mert abban rengeteg volt a színháztudományi és gyakorlati tanegység. Szeredás András tanította a dramaturgiát, aki később elhívta a Thália Színházba.

Felajánlotta, hogy menjek el, nézzem meg a közeget, hogy biztosan érdekel-e engem a színház, mert ő úgy érzi, túlságosan szelíd vagyok ehhez a munkához. Közel egy évadra ott maradtam a Tháliában, megfigyelőként vettem részt az András által dramatizált darabok próbafolyamatában. Később a Bárka Műhelybe mentem, ahol Bérczes Lászlónál kritikaírást és darabelemzést tanultunk. Ott találkoztam Kiss Csaba Shakespeare-adaptációival, és jelentkeztem hozzá az Új Színházba.

Mi lett a rendezői szakkal?

Nem vettek fel, így a hivatalos képzésből sajnos kimaradtam.

Hogyhogy nem ragadtál benn egy kőszínházban?

Azért mentem Halász Péterhez, mert akkor már tudtam, hogy a kőszínház nem az én világom.

Miközben persze a Városi Színház is egy kőszínház volt, a Kálvária téren, Józsefvárosban. 1933–1949-ig itt működött a Józsefvárosi Színház, ahol még Bulla Elma, Fedák Sári, Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill is játszott, elsősorban operetteket játszottak. 1949–1950-ig itt volt az Állami Bányász Színház, ahol a bányavidékek színházi igényeit próbálták kielégíteni. 1978 és 1988 között ismét Józsefváros Népszínháza lett. 2001–2008 között Jeles András és Halász Péter átnevezték a helyet, és létrehozták a Városi Színházat. 2009-től a Ruttkai Éva Színháznak ad otthont az épület.

Három évet dolgoztál Péterrel, együtt és mellette. Ha jól gondolom, a büfében álldogáló „senkiből” lettél a „minden”.

Töméntelen mennyiségű dolgot csináltunk, darabokat, fesztiválokat, a Kamaraoperától a Nemzetiig mindenhol dolgoztunk. Volt olyan, hogy egyszerre három darabon is. Nem is értem, hogy bírtuk… napi 24 órában az asszisztense voltam. Péter rendkívül termékeny szellemű és kivételes munkabírású alkotó volt. A Városi Színházban pedig elég szűkösek voltak a körülmények, így a szövegírástól a díszletezésig mindent nekünk kellett csinálni, a klasszikus állapotok. Én körülbelül Péter halála előtt egy évvel mondtam fel. Péter annyira igénybe vette a munkatársait, hogy nem lehetett mellette másra koncentrálni. Feltámadt bennem az önállósodási vágy. Hat évet töltöttem különböző színházakban, szuper emberek, mesterek között, úgy gondoltam, elvégeztem egy alternatív rendezőképzést, és itt az ideje a saját darabjaimon dolgozni.
 

Ezután jött a Rokytka?

Nem, akkor még csak elkezdtem rendezni. A kisbécsit, a Mme Kát, a Riadóláncot, Az utolsó világot, A tisztabúza éjszakáját, a Vigilatét, azután pedig elkezdtem írni a lakásszínházi előadásokat.

Az Egy kis bécsi kurva emlékezései a Spinozában ment, jól emlékszem?

Igen. Az első önálló darab volt, de javarészt itt próbáltunk, ugyanebben a lakásban. Az Egy kis bécsi kurva egy pornográf előadás volt. Az alapmű, amit a Bambi szerzője írt női álnéven, egy pornográf irodalmi mű.
 

Miért pont ezt a könyvet emelted le a könyvespolcról?

Volt egy kiadó, ami megjelentetett egy erotikus sorozatot, és szerette volna reklámozni. Ebben az időszakban Magyarországon még ennél is prűdebb volt a hangulat, és az emberek nem merték megvenni ezeket a könyveket. A kiadó felkért, hogy válasszak egy könyvet, és készítsek belőle előadást.

A magyarországi prűdség foszlatására egy kis bécsi kurva…

Így kezdődött, és imádták az emberek, 3 évig játszottuk. Az elején mindig egy kicsit félszegebb volt a közönség, de aztán egyre jobban felszabadultak. A tüneményes Novák Angéla játszotta a főszerepet. Angélát imádom. Jeles Andrásnál castingolt egyszer, ott láttam. A kis bécsi Jozefin nevű főhősnője annyira sokszínű, olyan vibráló, életvidám és jó ember, mint Angéla. Először másban gondolkodtam, de akit felkértem, nem merte vállalni, mert attól tartott, hogy törést okoz a karrierjében. Elég sok trágárság van a szövegben… A darabban végül többnyire olyan színészek játszottak, akiket még a Városi Színházból ismertem: Tamási Zoltán, Stubnya Béla, Németh Orsi és Angéla. Nekik volt megfelelő humoruk ehhez az előadáshoz. 

A sok rendezés után megcsináltad a saját társulatodat, a Rokytkát.

Igen, sok előadáson túl voltunk már, és ha mentünk vagy hívtak bennünket valahova, vagy pályázni szerettünk volna, mindig meg kellett adnunk egy nevet, definiálni kellett magunkat egy névben. Egyre kínosabb volt nekem, hogy Lippai Krisztina Társulataként jegyezzük magunkat. Ezt a nevet egyáltalán nem tartottam érdekesnek. Így aztán elneveztem magunkat Rokytka Társulatnak. A társulat nem zárt, a mai napig hívok új embereket, hogy kiket, az attól függ, hogy milyen darabot csinálok, és melyik szerep kinek való.

Mit jelent az, hogy Rokytka?

Nagyon szeretem Hrabalt, a Házimurik-trilógia a kedvencem. Abban olvashatunk a Rokytka nevű folyóról, ami nem csak a történet, hanem Prága meghatározó eleme. A Rokytka partján régen kastélyok, kúriák voltak, és bár ez egy kicsi folyó, de lehet benne úszni, vadvízi evezni, bungie jumpingolni, sétálni a parton, henyélni, mindenféle dolgot csinálni. A későbbi időszakban a kastélyokat felváltották a szocialista ipar gyárai, de az emberek továbbra is oda jártak pihenni, sportolni, találkozni egymással. A folyópart megmaradt közösségi helynek. Hrabal ráadásul olyan szeretettel ír a Rokytkánál megesett kalandokról, hogy azt gondoltam, az a színház, amit én csinálok, az is egy ilyen hely: ahová el lehet jönni játszani, kikapcsolódni, kalandozni. Olyan ez a hely, amit társulatnak nevezünk, mint a Rokytka, néha gyors, néha lassú, néha meg kiárad, és minden van benne, szóval úgy éreztem, hogy ez szimbolizálni tudja mindazt, amit én ezzel a színházzal megjeleníteni szeretnék, vagy amit én a színházról gondolok, vagy amit én a színházról való hozzáállásomról gondolok.

A Rokytkának hány darabja volt eddig?

Az első, a tulajdonképpeni A boldogság tanyája a Stubnya család szappanoperája, amiben eddig három darab született. Az alapötlet az, hogy egy család hétköznapjait mutatjuk be az ünnepnapjain keresztül. 2011-ben kezdődött a karácsonnyal, aztán jött a farsang, és remélem, hogy meg tudjuk csinálni a húsvétot is. Mindig az adott ünnepen, egy alkalommal játszottuk ezeket az epizódokat. A Stubnya családot egy élő személy, Stubnya Béla ihlette. Béla egyébként Jézus Krisztust alakította a karácsonyi epizódban. Tamási Zoltán a családfőnk. A szappanoperát követte A boldogság tanyája nőnapi esztrádműsor, ami egy éve folyamatosan műsoron van. 

Ki írja a darabokat, szövegeket?

A Stubnya családot én. Tamási Zoli például annyira eredeti személyiség, hogy az ember agya rögtön meglódul, ha magánemberként hallgatja. Megírom az alapszövegeket, és az anyag a próbák során formálódik, mindenki hozzátesz valamit. Az esztrádműsor pedig abszolút közös munka. A kiindulás az volt, hogy egy nőnapi műsort szeretnénk csinálni. Elkezdtünk ötletelni, mindenkitől a jelenlegi életéből kértem epizódokat. A női szereplők közül szinte mindenki a gyerekszülési, kisgyerek-nevelési stádiumban volt, így borzalmas sztorikat hoztak, pl. a szoptatásról. Krasznahorkai Ágnes és Miklusicsák Alíz ebből írták a Bimbóvédelem című jelenetet. Alíz Kolozsváron végzett dramaturgként, tulajdonképpen a szakmája is ez. Németh Orsi a partnerkapcsolati tapasztalatairól szeretett volna írni, ami végül két kiváló jelenetté kerekedett az anyukájával eltöltött bécsi adventről, és a Nyuszicápáról. Berki Szofi Tóth Kriszta Vaktérkép című gyönyörű monológját választotta magának. Mándli-Nagy Anikó nőicsáberő-fokozó kurzust tart a nézőknek, Paskó Ildikó és Varga Judit többek között lomi lomi táncosnőként szerepelnek. És persze, mivel ez tényleg egy esztrádműsor, és a lányoknak remek hangjuk van, vannak dalaink. Szofi egyébként az Anemona együttesben, Alíz pedig az Eugénia Formációban énekel. Orsi hárfázik, ezért van egy hárfaszámunk is. Simon Attila, aki egyben a műsorvezetőnk, hegedül, gitározik, zongorázik és izzítja a nézőket. Ha nem irodalmi műből dolgozunk, akkor mindig abból indulunk ki, hogy ki milyen állapotban van aktuálisan. Attila például lakáskoncerteket ad a saját garzonjában, így a repertoárjából bekerült a műsorba egy gyönyörű Rachmaninov-darab.
 

Nekem ez a típusú működés, munkaforma egy nagyon intim, bizalmi, baráti alapon működő tevékenységet feltételez. A közönség nyilván nem tud erről, hogy ez ennyire személyes, mennyire felvállalható ez a résztvevők számára?

Egyáltalán nem zavarja őket. Aki nem szeretne saját jelenetet írni, vagy saját sztorikat elmesélni, annak nem is kell. Én senkiből nem préselek ki olyat, amit nem szeretne. Mindig az a fontos, hogy ki mit szeretne megosztani a nézőkkel. A játék során is így válik hitelessé a történet. Például amikor Orsi anyukája megnézte a bécsi jelenetet, amiben az anya eléggé negatív szerepben van feltüntetve, akkor nagyon jól szórakozott. Annyira őszintén volt az egész jelenet megírva és eljátszva is, hogy az anyukája szerette nézni "saját magát", annak ellenére, hogy kínos dolgok is megjelennek.

Én úgy látom, hogy az egyébként szörnyű dolgokat, vagy életünk kellemetlen jeleneteit, igen fogyasztható szatíraként mutatjátok be. Miközben a jelenetek életünk történeteinek és a különböző lehetetlen rendszerek működésének nagyon erős kritikái.

Igen, de nem az van, hogy másokat fikázunk, hanem tulajdonképpen saját magunk élettörténetein keresztül élethelyzeteket „parodizálunk”.

Most épp férfiak történeteit gyűjtjük a férfi esztrádhoz, amiben apák és fiúk fognak szerepelni, a nők pedig szoborparkként fognak funkcionálni körülöttük.
 

Mennyire rentábilis egy lakásszínház fenntartása, működtetése?

Nem nevezhető nyereségesnek, de önfenntartók tudunk maradni. A megélhetésünket egyéb munkákból biztosítjuk. Én sajnos nem vagyok olyan típusú ember, aki profi módon tud pénzt gyűjteni. Nem vagyok egy jó értelemben vett önmenedzselő alkat, aki ki tudná harcolni a támogatásokat. Ami egy külön szakma, bár a független társulatok alkotói rákényszerülnek, hogy helyt álljanak ezen a területen is. Egyelőre kevés a színházi menedzser, a hatékony menedzsment pedig iszonyú mennyiségű energiát emészt fel. És ha beszállsz a „pályázatosdiba”, és létrehozol hozzá mindenféle szervezeteket, akkor nincs mese, termelni kell, mert ha nem csinálsz félévente egy darabot, akkor nem tudod teljesíteni az előírt mutatókat. Ha nem tudod teljesíteni, akkor pedig nem is létezel. Nagyon komoly előadás- és nézőszámot kell produkálni. Én nem tudok ilyen elvárásrendszerben dolgozni, ezért nem is erőltetem a forrásszerzésnek ezt a formáját. Bennem nincs darabtermelési kényszer. Akkor írok és rendezek egy-egy új darabot, ha valamit tényleg közölni akarok. Ennek ellenére, bármennyire nincs is affinitásom hozzá, az önmenedzselés korkövetelmény, aminek meg kell felelni, úgyhogy jelentkeztem egy most induló művészeti pályázatírói és projekttervezési kurzusra a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

Ugyanakkor, „cserébe”nincs benned frusztráció, hogy mi lesz akkor, ha nem tudod teljesíteni a más által meghatározott indikátorokat.

Igen, az esetemben ez a forma működik. Az én személyiségem ezt a formát hozta létre, ami nagyon hosszú idő alatt alakult ki. Számomra ez a komfortos. Ez persze nem ideális, de én nem tudok másképpen dolgozni.
 

Miért nem a kőszínházi közeget választottad?

Talán épp a rendszer szülte kényszertermelő jelleg miatt. A feltételek egy kőszínházban sokkal ideálisabbak, ha biztonságosabb a közeg, mert a rendezőnek a rendezésre, a színésznek csak a játékra kell koncentrálnia, és fantasztikus szakemberek segítik a munkát a színházi titkártól a világosítóig. Ugyanakkor szükségszerűen sokkal több külső hatás érvényesül. Imádtam kőszínházban dolgozni, de vendégként, olyan rendezők mellett, mint Halász Péter, Jeles András, Kiss Csaba, akik akkori darabjai semmiképpen nem nevezhetők szokványosnak, közízlést kiszolgálónak. A különleges színházi jelenségeket szeretem, azokat az eredeti darabokat, amiket például Felhőfi-Kiss László vagy Tamási Zoltán ír és rendez, Baksa Imre spanyol kortársait, Rába Roland interjú- és improvizációalapú színházát. Ezek a színházi formák sokkal életszerűbbek, valóságosabbak, gondolkodóbbak számomra, mint egy átlagos repertoárdarab, bár engem alapvetően minden stílus szórakoztat.

Van visszajelzés?

Van! Nálunk itt maradnak az emberek az előadás után, és imádják, hogy itt maradhatnak, és elmondhatják a véleményüket, észrevételeiket.

Sok lakásszínház van?

Van néhány. Bár olyan igazi lakásszínház, mint a miénk, amiben ténylegesen benne lakik egy család, kevés. Talán ilyen a szegedi és a pécsi, vagy a Dollár papa gyermekei. Vannak olyanok, amelyek kiürített lakásokban működnek, mint a Komód vagy Fischer Iván lakásszínháza. Hasonló volt a Krétaköré is. Felhő korábban kertszínházi előadásokat tartott, Pestlőrincen pedig egy család garázsszínházat működtet.

Mennyire kell átmozgatni a szobátokat, a lakásotokat egy-egy előadáshoz?

Semennyire, ahogy a párom szokta mondani: "egy színházban élek".

A szomszédokat nem zavarja?

Szerencsére a szomszéd lakások szinte üresek, így azért egyszerűbb.

A következő előadások mikor lesznek?

Most vasárnap, aztán legközelebb márciusban, nőnapon, ahol a Zoltánokat fogjuk ünnepelni.

A fotókat az interjúhoz Álmosd Phaedra készítette. Az előadásokról a képeket a Rokytka Társulattól kaptuk.